HIGGY!
Életem első spirituális élménye egy budapesti templomhoz, a XI. kerületi Szent Mihály kápolnához kötődik. Négy-öt éves kislány lehettem. A szüleimmel és a testvéremmel a vasárnap reggeli misén vettünk részt. Ragyogó márciusi nap volt, az ég szikrázó kékjét semmi sem zavarta, a fák szinte mozdulatlanul sorakoztak fel a templomkert udvarán. Az óra lassacskán tizet ütött, a tömeg pedig a templomba hömpölygött. A szüleimmel az öreg padsorok között sodródva középtájt tudtunk leülni, ahonnan alig láttam valamit. Bár utólag kicsit szégyenkezve írom le, de a legtöbb gyerekhez hasonlóan untatott a pap beszéde. Nem tudtam figyelni, és tulajdonképpen az egy helyben való ücsörgés is nehezemre esett. Izegtem-mozogtam, próbáltam bekapcsolódni az énekekbe, de nem ment. Egyszer csak egy megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam, és nyújtogatni kezdtem a nyakam az oltár irányába. És akkor, az oltár feletti boltív tetején megláttam őt. Magas, szőke, daliás fiatalember volt már-már nőiesen szép arccal. Izmos lábain sarut viselt, derekát harcosokra jellemző öv ölelte át, a kezében pedig egy hatalmas kardot tartott. Nem ember volt, hisz szárnyai voltak, amelyek úgy ragyogtak az ablakon beszűrődő tavaszi napfényben, hogy ha rájuk néztem, hunyorognom kellett. Tátva maradt a szám a csodálattól.
- Ő Mihály arkangyal - súgta az édesanyám a fülembe. Mögötte pedig az angyali seregeit láthatod - folytatta halkan. Ők a mi égi segítőink, akik egész életünkben vigyáznak ránk. Ha félsz, ha bajban vagy, ha a szívedet bánat nyomja vagy csak szeretnél valamit, gondolj rá, és kérd meg, hogy segítsen neked. Soha nem fog cserben hagyni, kislányom, mindig számíthatsz rá.
Ez volt az első "hivatalos" angyalos élményem, amely - noha édesanyámmal konkrétan egy szoborról beszélgettünk-, alapjaiban változtatta meg addigi gyermeki világom. Attól kezdve kerestem az angyalos könyveket, a hittanórán a papokat szüntelenül az angyalokról faggattam, felnőttként pedig önművelő ezo-búvárként az ilyen jellegű könyveket bújtam. A csodák pedig nem sokat várattak magukra. Kérjetek, és megadatik. Nagyon sokat hallottam ezt a mondatot, de sokáig nem igazán értettem a hit egyik alaptézisét, miszerint előbb kell elhinnünk a vágyainkat, majd kérni, és örömmel, hálával megköszönni az égi adományt. Aztán sorra következtek a pozitív életesemények. Sikeres felvételi, nyelvvizsga, majd jó állások, versenyek, szép utazások, aztán az igaz szerelem, eljegyzés, az első közös lakás... és végig tudtam. Tudtam, hogy velem vannak. Meghallgatnak, megvigasztalnak, és tanácsot adnak. Megsúgják, vagy az álmaimon keresztül megüzenik a választ. De van, hogy egy reklámon, könyvön vagy akár egy kóbor e-mailen keresztül üzennek nekem. Az üzenet pedig mindig ugyanaz: hívj minket szeretettel, és mi örömmel segítünk.